The Open Door

Az együttes 2003-ban, Fallen című albumával robbant be a köztudatba, mely mérföldkőnek számított a lírai rockzene világában. A Bring me to life és társai egyfajta poszttraumatikus vízióként hatottak a rajongókra, s a dalokban titokban megbújó optimista üzenet tette bájossá az egész produkciót. Eme kettősség egyébként egyértelműen látszott a banda hangzásvilágán is, hiszen Amy Lee operettbe illő erőteljes, mégis bársonyos hangjával szörfözött a zúzós zenei alapon. A dalok nagyrésze fölcsendül a daredevil című, egyébként nézhetetlen filmben, melyben az ákszklikkelő Ben Affleck vörös bőrcuccban menti meg városát.

A csapatból távozott Ben Moody (Fanatsztikus 4-es betétdalából lehet ismerős, amit Anastacia-val énekelt közösen), aki a pletykák szerint Avril Lavignehoz átpártolva hátat fordított Amy Leenek. Az énekesnő kétségbeesés helyett továbbírta a csapat történetét, s méltó utódot alkotott a Fallen után. Újabb lemezük legfőbb motivációja a Narnia című Disney mozi volt, melyhez a dalok többsége íródott. A filmben aztán nem pendültek föl a húrok, de a zenei anyag szerencsére nem veszett kárba. Egyedül a borító az, ami emlékeztethet a Narniás gyökerekre, s talán a Snow White Queen című szerzemény.

Tizenhárom új dal dübörög a lemezen. A horror-gótika királynője nem hagyja ellaposodni a hangulatot, s Ben Moody nélkül is megállja a helyét.
Az albumon elsőként felcsendülő Sweet Sacrifice nem hoz semmilyen meglepetést. A már jól ismert evanescences alapokra támaszkodó szerzemény nem korbácsolja fel túlságosan az idegeinket, s nem kelti bennünk az újdonság érzetét sem. A Call me when You're sober aztán orvosolja az előtte álló hiányosságait. Újabb slágert köszönthetünk, melynek már a videója is elkészült, a Szépség és a Szörnyeteg mintájára. A lemezt hallgatva egyébként mindvégig érezhető egyfajta középkori, talán újkorba átnyúló horrorisztikus, a filmekből jól ismert életérzés, amit a klip is remekül tükröz. A dal fájdalmasan indul. Csak ketten szólnak: a billentyűs és Amy Lee, ezzel is erősítve a kilátástalan magányosságot. Majd elszabadul az őrület. Szikráznak a húrok, az énekesnő tombol, a dal csúcspontjaként pedig ismét lecsendesülnek a kedélyek, amit egy idegszálakat borzoló apró szünet után a tüzes pokol követ, immár egészen más dallamokon. A végső refrénnel el is készült a műremek. Az újabb sláger kétségkívül az egyik legjobb szerzemény a korongon.

A Weight of the World alternatív zúzós "szétverem a világot" érzése után, egy újabb romantikával átitatott szerzemény (Lithium) következik, jó nagy adag zongorával a háttérben. A Cloud Nine című dal kissé furcsának vélt, torzított hangú indítása után olyan refrénnel köszönt minket, amely az elsők közé emeli a művet. Szerintem slágervárományos, igazi csemege a fülnek. Itt említeném meg Ben Moody utódját Terry Balsamot, aki gitárjátékával feledhetővé teszi elődjét, s így nem is hiányzik olyan rettenetesen. A már fentebb is említett Snow White Queen a lemezen egyébként nem egyedülálló lüktetésével, inkább a Fallen elkóborolt gyermekeként maradt meg bennem. Semmi kísérletezés, semmi extra: szerintem az ilyen típusú dalokat Amy kisasszony ujjgyakorlatként írja hangképzés órán. Mindezek ellenére egyáltalán nem rossz dal, a profi szerzemények közt meglapuló finom átmenet.
A lemez legerőteljesebb alkotása a Mozart Requiemjéből vett Lacrymosa. Nagy bátorságra vall egy ilyen halhatatlan darabhoz nyúlni. A komolyzenei alapot rockosítva ez az egyik legnagyobb dobása az albumnak. Elgondolkodtató, melyben ott bujkál egyszerre a halálfélelem és a megnyugvás, az őrület és a bölcs élettapasztalat. Persze ne feledjük, hogy mindez leginkább a zseni Mozartnak köszönhető, aki halálos ágyán vetette papírra hangjegyeit. El kell ismernünk azonban azt is, hogy értőn dolgozták föl a mester munkáját. Nem estek túlzásba, nincs plágium érzetünk, csupán fölfedezték és meglovagolták a dallamokban rejlő lehetőségeket. A dal a lemez éke, mint egy aranyláncon függő díszes medál.
A Lacrymosa bevehetetlen templomát bástyaként ölelik a lemezen hallgatható számok. A Like you lírai elemeket követve segít levezetni az előtte álló mestermű felfokozott érzelmeit a Lose Control pedig újból megpróbálkozik a lehetetlennel: őrült jó hangulatot teremt a suttogó énekhanggal és a durva gitármunkával. A The only one nem keltett bennem különösebb érzelmeket, háttérzeneként maradt meg csupán, a Your star azonban ismét magán hordozza a meglepetés varázsát. Itt, a néhány másodpercig felcsendülő zongoraszólóra gondolok, s a kórusra, melynek megszólaltatására már az előző albumon is bőven találhattunk példát. A lemez, mintha a végére egy picikét ellaposodna. Az utolsó két dal (All that I'm living for és a Good enough) még próbál frissítően hatni, de nem túl sikeresen. Talán a Lacrymosa után elfáradunk kissé, s nehezen adjuk meg az esélyt a később hallottaknak. Pedig a Good enough tényleg "elég jó". Dallamos zárása a korongnak, melyet leginkább a zongorajáték tesz emlékezetessé.

Az album első meghallgatásra picikét mintha fárasztó lenne, bár néhány szerzemény kifejezetten remekül sikerült. Az Evanescence kiválóan megrendezett videóklipjei eddig csak erősítették a csapat hírnevét, s remélhetőleg a The open door címet viselő lemezüket tekintve sem lesz ez másként. Érzelmekben hullámzó hanganyag, mainstreamos dallamok, melyek nem hatnak túl megvígasztalóan. A rajongók november 17-én Bécsben a Gasometerben élőben is láthatják kedvencüket.

by zartkor.hu